Mikor azt mondom, hogy gyógypedagógiát tanulok,
sérült, speciális nevelési igényű gyermekekkel szeretnék foglalkozni, sokszor
kapom azokat a kérdéseket, hogy „Komolyan beteg gyerekekkel akarsz lenni egész
életedben?” „Fogod bírni?” „Nem veszélyesek?” „Lesz hozzájuk türelmed?”
„Egyáltalán mi értelme van?”De őszintén szólva teljesen megértem azokat, akikben
ilyen kérdések merülnek fel. Talán én is hasonlóan álltam volna néhány éve a
fogyatékossághoz. Véleményem szerint a legnagyobb probléma ma, hogy esélyt sem
adunk fogyatékos társainknak arra, hogy megváltoztassák a bennünk kialakult
előítéleteket. Személy szerint én is, elképzelni sem tudtam milyen lehet egy
fogyatékos gyermek, amíg nem találkoztam velük. Tehát adnunk kell nekik egy
esélyt, hogy megismerjük őket, beszélgessünk velük, próbáljuk meg megérteni
őket.Nekem egy nagyon jó kezdeményezésen volt szerencsém
találkozni velük, aminek a neve Kapcsolda, és aminek azt köszönhetem, hogy
közelebb kerültem a fogyatékos emberekhez, megismerkedtem a gyógypedagógiával.
Ezt a programot 3 III. kerületi gimnázium és a Csalogány
Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, Egységes
Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Kollégium és Gyermekotthon szervezi. Az
alkalmon lehetőségük van az átlagos diákoknak eltölteni egy délutánt a
Csalogány értelmileg akadályozott tanulóival.Legkedvesebb emlékem,
mikor először voltam ilyen alkalmon. Megérkeztünk, kissé félve, a Csalogányba,
körbevezettek minket, megnéztük a kollégiumi részt. A gyerekek nagyon
barátságosan fogadtak minket, egyáltalán nem érzékeltették, hogy „idegenek”
vagyunk, rögtön barátként kezeltek minket. Mi le is ragadtunk a kisfiúk
szobájában, mert azonnal bevontak a játékba, együtt legóztunk, játszottunk,
egészen estig ottmaradtunk, segítettünk a vacsora kiosztásában, fogmosásban.
Nagyon örültek nekünk a gyerekek, az egyetlen szomorú pillanat a búcsúzkodás
volt, alig akartak minket elengedni, de megbeszéltük, hogy a legközelebbi
Kapcsoldán találkozunk.Összességében ez egy
nagyon pozitív élmény volt számomra és lenyűgözőnek tartottam, hogy a
betegként, sérültként kezelt gyerekekben mennyi szeretet van, és bennük nincs
semmi előítélet. Ha valaki kedvesen és elfogadással fordul feléjük, azt azonnal
a szívükbe fogadják. Azon is elgondolkoztam és szerintem mindenkinek érdemes
rajta elgondolkoznia, hogy mi lenne, ha én születtem volna így? Egyáltalán nem
tehetnék róla, hogy ilyen vagyok, én nem csináltam semmit, mégis hogy esne, ha
az emberek rám néznének undorral, kinéznének, kevesebbnek tartanának, azért,
mert „más” vagyok, szerintem senkinek sem esne jól. Szóval néha próbáljuk meg
beleképzelni magunkat egy-egy sérült társunk helyzetébe, és máris egészen
máshogy tekintünk rájuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése