Akárcsak az emberek többsége én is szeretem homokba dugni a
fejem, nem tudomást venni a világ szörnyűségeiről. Gondosan építgetem a falat
magam körül melyről azt gondolom hogy majd megvéd minden fájdalomtól és
rossztól, s mögötte létrehozok egy elképzelt tökéletes világot, ahol minden
idilli, szép és jó. Ez a könyv azonban ráébresztett arra hogy ez hazugság, s
csak ideig óráig nyújt nyugalmat, nem áltathatom magam örökre. Szembe kell
néznem a valósággal, a világ borzalmaival. Suzanne E. Evans könyve a történelem
egyik legszörnyűbb epizódját írja le, a holokausztot. Azonban ez a könyv más,
mint oly sok ebben a témában megjelent mű. Ez a könyv a szörnyűségek egy olyan
részét tárja fel, amivel nagyon kevesen vagyunk tisztában, amiről semmit sem
hallunk a mindennapok során, a fogyatékossággal élő emberek holokausztját. A
számos holokauszt múzeum, emlékhely is csak futólag vagy nem is említi azokat a
rémségeket melyek fogyatékos sorstársaikat érintették. Éppen ezért még nagyobb
jelentőségű az az üzenetet, amit ez a könyv képvisel. Elborzadva és mélyen
megrendülve olvastam végig minden sorát, elhűlve azon, hogy a náci hatalom
hogyan kínzott, kényszersterilizált és gyilkolt le rengeteg fogyatékos
gyermeket és felnőttet.
A könyv első fejezete a gyermekgyilkosságokról szól. Nagyon
megragadott ahogy leírja, hogyan szakították el a szüleiktől gyermekeiket
legtöbbször azzal az indokkal hogy meggyógyítják őket. Ami persze cseppet sem
volt igaz, hisz ezeket a gyerekeket kínozták, éheztették, kísérleteztek velük
majd kegyetlenül megölték. A könyv részletesen leírja az orvosok
kegyetlenségét. Egy szemtanú egy esetben így számol be: „Ma is tisztán látom
azt a kövér, önelégült embert a húsos kezében a remegő kis csontvázzal, és
körben a kiéheztetett gyerekek.”
Majd beszámol felnőtt fogyatékossággal élők ellen elkövetett
szörnyűségekről. Borzalmas azt látni hogy mennyire nem kezelték emberként őket,
sőt még állatként se. Egyszerűen tárgyak, hibák, „gyógyíthatatlan idióták”,
„szellemileg halottak”, „emberi bábuk” voltak. Azokat az otthonokat melyek
előtte biztonságot nyújtottak a fogyatékossággal élők számára átalakították
gyilkoló központokká, és buszokkal tömegesen szállították ide az életre
érdemtelennek ítélt embereket. Majd meggyilkolásuk után pár héttel, levélben
értesítették a hozzátartozókat, hogy szerettük váratlan betegségben
elhunyt.
Sokakat kegyetlen kísérleteknek vetették alá, például annak
reményében, hogy megtalálják a leggyorsabb és legolcsóbb sterilizációs módszert
nők tömegein hajtottak végre kegyetlen kísérleteket, amiben legtöbben
belehatlak. Illetve sokakat azért öltek meg hogy agyukon kísérletezhessenek:
„gyönyörű agyakat kaptam, csodálatos, mentálisan defektes agyakat”.
Azt is leírja, hogy vezették be a sterilizációs törvényt és
miként kényszerítettek nőket és férfiakat a kezelésre, mindezt a „német faj
védelme érdekében”.
S hogy kik voltak azok, akik mindezt elkövették? A láncolat
tetején ugyan Hitler áll, azonban rengeteg orvos, tudós, professzor,
pszichiáter, vegyész, ápoló is részt vett a kegyetlenségekben, illetve annak
megalapozásában. Sok tudós még Hitler színre lépése előtt könyvet vagy
tanulmányt írt a faji felsőbbrendűségről, az „életre érdemtelenek
megsemmisítéséről” stb.
Sokak a kényszer és a nyomás hatására cselekedtek, de nem
mindenki, voltak, akik soha nem éreztek bűntudatot, nem bánták meg tetteiket. S
felelősségre vonásukkor ilyenek hangzottak el: „Kizárólag emberies érzések
vezéreltek”, „az ő (orvos) kötelessége, hogy megszabadítsa az illetőt a
méltatlan helyzetéből, mondhatnám, a börtönből”, „nekem csak a törődés
számított”. A legtöbb elkövető megúszta a büntetést, az orvostársadalmat a
hallgatás és a tagadás jellemezte. De ami még szörnyűbb, hogy a háború után a
fogyatékos áldozatokat nem sorolták a náci rendszer áldozatai közé. A túlélők,
a családtagok nem kaptak kárpótlást, megbecsülést, szinte tudomást sem vettek a
fogyatékossággal élők ellen elkövetett atrocitásokról.
A könyv utolsó fejezetének címe: „Emlékezni kell”. Ez két
szó az, ami a könyv egész lényegét hordozza, mert „Amíg a történelem nem
hajlandó tudomásul venni a fogyatékossággal élő emberek szenvedéseit, az őket
ért bántalmazásokat, addig nem lehetünk biztosak benne, hogy azok nem fognak
megismétlődni.” „A mi önös érdekünk és egyben emberi kötelességünk, hogy tovább
kutassuk és soha el ne feledjük ezeket az eseményeket és körülményeket.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése