Az igazgatóhelyettes fogadott bennünket és mesélt az iskoláról a tanulókról, a tanárokról. Szavaiból érződött, hogy nagyon kötődik az iskolához, minden osztályról külön-külön mondott valamit, mindenkit ismert és örömmel mesélt róluk.
Majd párosával részt vehettünk egy tanórán. Én és egy évfolyamtársam a másodikosok kommunikáció óráját választottuk. Az osztály egészen kicsi volt mindössze hat tanulóval. Az osztályba lépve egy kislány rohant hozzánk hogy megöleljen, egy kisfiú pedig mindjárt be is mutatkozott nekünk és hívtak minket, hogy üljünk közéjük a szőnyegre. Az osztályt egy gyógypedagógus tanárnő és egy gyógypedagógus asszisztens tanította. Akik képekkel, játékokkal, dalokkal, mondókákkal próbálták lekötni a gyakran el-el kalandozó, de azért lelkes másodikosokat. Mérhetetlen türelemmel álltak a gyerekekhez, mindig elég időt adtak nekik hogy nyugodtan átgondolják válaszaikat vagy visszanyerjék koncentrációjukat. Minden apró pozitívumnak szívből örültek és rengeteget dicsérték a gyerekeket. Az óra után a tanárnő minden kérdésünkre válaszolt, elmondta hogyan folynak mindennapjaik ebben a kis közösségben. Úgy beszélt a gyerekekről, hogy szinte már olyan érzésem volt, mintha a családjáról mesélne.
Ezután az igazgatóhelyettes körbevezetett minket az iskolában, megnéztük a konyhát, a zenetermet, a kollégiumot, a különböző fejlesztő termeket. Majd belenéztünk több súlyos értelmi fogyatékos gyerek fejlesztő órájába. Amik szintén szereztek számomra megdöbbentő és megható pillanatokat. Az egyik ilyen fejlesztő órán a gyerekek körben ültek (sokan kerekesszékbe) és az volt a feladatuk hogy a középen lévő bábukat ledöntsék egy gumilabdával. Minden gyerek mellett volt egy segítő, aki csak vele foglalkozott, biztatta, figyelte minden rezdülését, annyira összhangban voltak velük hogy egy mosolyból vagy egy számomra csak nyögésnek tűnő hangadásból tudták hogy ő mit szeretne. S ha valakinek sikerült ledöntenie a bábukat mindig hatalmas tapsvihar és éljenzés tört ki. Miután megnéztük a fejlesztéseket, a tanárnő mesélt néhány olyan gyerek történetéről akit a fejlesztésen láttunk, egészen szívszorítóak voltak.
Noha ez csak egy intézménylátogatás volt és csupán három órát töltöttem ebben az iskolában, mégis nagyon mély benyomást tett rám. Úgy éreztem egy más világba csöppentem, olyan világba ahol nem a kritizálás, a lenézés, a korlátok, a megkülönböztetés veszi körül ezeket a gyerekeket, hanem a szeretet, a türelem, az elfogadás, a lehetőségek. Persze, lehet hogy elfogult vagyok, lehet hogy nem teljesen objektíven írtam ezt a cikket, de szerintem ez nem is baj, mert én nem úgy akarom látni a fogyatékossággal élőket mint a társadalom nagy része, én úgy akarom látni őket mint ahogy az itt dolgozók látják.
Greetings!
VálaszTörlés