Szia! Hogy vagy? (:

Szeptemberben elkezdtem tanítani egy kislányt zongorázni. Mikor megkerestek, nagyon sokat gondolkodtam, hogy merjek-e igent mondani. Nem tudtam, hogy alakul majd az egyetemi létem, hogy lesznek az óráim, lesz-e időm majd mindenre. És féltem. Nagyon, mert X (nevezzük így a lányt) születésétől fogva vak, és középsúlyos értelmi fogyatékos. Akkor már tudtam, hogy gyógypedagógus szeretnék lenni, de mégis nagyon furcsán éreztem magam, több szempontból is. Mondjuk, hogy zongorát tanítok képzettség nélkül. Elveszem a lehetőséget a csóró zenészektől. A másik, hogy nem tudtam elképzelni, hogy tudnék valakit úgy tanítani, hogy nem is látja, amit csinál, és nem teljesen érti, amit kérek. Tehát, akkor nem tudtam elképzelni, hogy lenne fogalma arról, amit csinál.

Aztán végül úgy gondoltam, ez jó "szakmai gyakorlat", és legalább ezt is kipróbálom. Aztán a lány anyukája küldött hangfelvételt arról, ahogy X játszik, és akkor teljesen megerősödtem. Csodás volt még a telefonom hangszóróján keresztül is. Szeptemberben már az első héten elmentem hozzájuk beszélgetni, ismerkedni. Nagyon jól éreztem magam, az egész család már akkor befogadott, nem beszélve X-ről, akinek nagyon szimpatikus lettem, és én is egy perc alatt megszerettem őt. 

Felüdülve jöttem vissza a kollégiumba, és nem értettem, miért gondolkodtam egy percig is azon, hogy elvállaljam-e, vagy nem. Minden zongoraóra után feltöltődök, rengeteg energiát és szeretetet kapok. Nagyon jól haladunk, X félelmetesen tehetséges és szorgalmas. Nagyon nagy öröm hallani, hogy az édesanyja minden óra után elmondja, mennyire szeret engem X, és hogy megint szombaton és vasárnap is másfél órát zongorázott. Abszolút hallással született, úgyhogy nagyon egyszerű a munkánk. Közel érzem magam hozzá, és tényleg minden egyes zongoraóra ajándék. 

Azóta nagyon sokat gondolkodtam, miért is ment annyira nehezen a döntés meghozatala. Hiába tudtam, hogy gyógypedagógus leszek, és a fogyatékosság a mindennapjaim részévé válik, úgy gondoltam, majd megkapom a szakszerű felkészítést, és tudom, hogy kell velük bánni. Mióta X-hez járok, rájöttem, hogy sehogy. Pont ugyanúgy, mint mással. Megkérdezem, hogy van, mi volt aznap az iskolában, hogy érzi magát, milyen órái voltak. Majd ő is megkérdezi, én mit csináltam, én hogy vagyok, és elmeséli, mennyire sokat gyakorolt. Úgy gondolom, sokakat az akadályoz a fogyatékosokkal való kapcsolatteremtésben, hogy nem tudják, hogy kell csinálni. 

Megkérdeztem pár ismerősömet facebookon. A kérdés ez volt: Mennyire gondolod másnak a kapcsolatteremtést egy fogyatékos emberrel, mint egy ép fejlődésűvel? Hogy teremtesz vele kapcsolatot? Teremtenél vele kapcsolatot szíved szerint? Mennyire viselkedsz vele másképp? Másképp viselkedsz? Ezt a sok kérdést másoltam be mindenkinek. Ilyen válaszokat kaptam: 

1. emberke: 

- Lehetőleg nem teremtek vele kapcsolatot. 

- És miért nem? 

- Mert kínos. 

2. emberke:

- Ha kisebb mértékű fogyatékosságról van szó, akkor csak annyi, hogy türelmesebbnek kell lenni, meg le kell győzni az ilyen előítéleteket, hogy mondjuk jobban gesztikulál, vagy nehezebben fejezi ki magát, és ez miatt mondjuk kiröhögjük, vagy otthagyjuk. Ha meg nagyobb mértékű, akkor én eleve kicsit "félve" közelítek, mert olyan fura az egész helyzet, meg sokkal több türelem kell, és igen, félek tőlük, mert nem értek velük szót úgy, mint egy "normális" emberrel. 

3. emberke:

- Felmérem, hogy mi az ami neki gyengébben megy, és ahhoz mérten próbálom a kapcsolatot felvenni. 

- És ha középsúlyos értelmi fogyatékosról van szó, szívesen beszélgetsz vele?

- Akkor úgy érezném, hogy fel se fogja azt, amit mondok, vagy nem érdekli, én meg zavarban lennék. 

4. emberke: 

- Igyekszem úgymond átlagosnak látni, és éreztetni vele, hogy ugyan olyan, mint bárki. Szívesen teremtek vele kapcsolatot, mert érdekel, hogy milyen, miben más. Óvatosan, mosolyogva keresem vele a kapcsolatot, esetleg megszólítom, vagy egy mindennapi kérdést intézek felé, vagy segítek neki. 

5. emberke:

- Úgy gondolom, hogy ők is értékes tagjai a társadalomnak! Én nagyon szívesen teremtek velük kapcsolatot, ugyanis tőlük megtanulhatom kicsit másképp szemlélni a világot. Attól függ, hogy milyen fogyatékos személlyel találkozok, hogy hogyan teremtek kapcsolatot vele. A látássérült csoporttársammal igyekszem mindig szemben állni, hogy tudja, ki vagyok, és mindig fogom, hogy érezze, hogy ott vagyok mellette. 

Tudom, hogy csak 5 embert kérdeztem meg, és nem túl hiteles így következtetést levonni, de szerintem nagyjából jól lehet következtetni az emberek hozzáállására. Szerencsére, 2 válaszadóm abszolút segítőkészen áll hozzájuk, egyenrangúnak tekinti őket. Vannak, akik inkább elfordulnak, ha nem muszáj, nem tesznek semmit. Közömbösek maradnak. Van, aki fél, és úgy érzi, nem tudja kezelni a helyzetet, mert szerinte a fogyatékos embert a fogyatékossága akadályozza abban, hogy az elvártnak megfelelően fejezze ki magát. Véleményem szerint ilyenből van a legtöbb. Aki nem tud túllépni azon a szón, hogy "fogyatékos", így saját maga építi meg az akadályt a kapcsolatteremtésben, nem a másik ember. 

Innentől viszont minden csak rajtunk múlik. Megpróbálunk-e tovább lépni, túljutni az akadályon, megtalálni azt, ami megerősít minket abban, hogy ő is olyan, mint mi, hogy nem fogyatékos, hanem ember, társ. Ő is eszik, alszik, iszik, álmodik, vágyakozik, érez. Néha elveszünk a részletekben, kifogásokat keresünk, a könnyebb utat választjuk, viszolygunk az új, a másmilyen megismerésétől, és így valljuk magunkat széles látókörű, tájékozott embernek. Nem kell mindenkinek gyógypedagógusnak lenni ahhoz, hogy elfogadja a "csodabogarakat". Elég, ha csak megkérdezed azt, amit mindenkitől, akivel szóba állsz, hogy: Szia! Hogy vagy? (: