Mi van a Nap alatt?

A napokban újraolvastam azt a könyvet, amit valószínűleg mindenki 11 vagy 12 éves korában kiolvasott már egyszer. A kis herceget. Ez az információ valószínűleg senkit sem érdekel, és valószínűleg fogalmatok sincs, hogy mi köze az egész bloghoz. Valójában semmi köze az egész bloghoz, viszont létfontosságúnak tartottam ezt a kis információt megosztani az olvasóval, ugyanis e könyv indított el bennem egy számomra érdekes gondolatmenetet, amit most meg is osztok veletek.

Először is arra lettem figyelmes, hogy gyerekfejjel mindent másként látunk. Talán azért is tízes éveink elején szerepel e könyv kötelező irodalomként, mert aki a tantervet tervezte feltételezi, hogy az ilyen korú gyermekek feje érett már eléggé egy ilyen mű megértéséhez. Véleményem szerint tíz gyerekből 5 gondolja azt, hogy egy gyerek az univerzumban ugrál egyik bolygóról a másikra 5 pedig kapargatja a lényeg felszínének külső búráját. Felnőtt fejjel olvasva a könyvet teljesen más kép alakult ki bennem, mert értettem is, hogy egy szó egy mondatban mit takar.

„A felnőttek- mondta a Kisherceg - mindent túlbonyolítanak, mindent túlmagyaráznak.”

 Milyen igaz. Minden létező és minden nem létező dolgot definiálunk. Ha valami nincs definiálva, azt figyelmen kívül hagyjuk. (Példa: Fogyatékos emberek az idők kezdete óta éltek, de csak akkor kezdet el velük foglalkozni, mikor valaki elkezdett magával a fogyatékosság kérdésével foglalkozni.) A legtöbb embernek saját magáról is van egy definíciója, amiről vagy tud vagy nem. Egy gyereket nem érdekelnek a definíciók, sőt eszébe nem jutna gyártani akár egyet is. El tudjuk képzelni a következő szituációt:

Ádám és Jani ül a padlón egy óvodában, és mindenféle játékkal vannak körülvéve. Jani egy kisautót tologat a padlón- de képzeletben a M5-ös autópályán száguld embertelen sebességgel-, míg Ádám elővesz az egyik játékdobozból egy műanyag játék aligátort. Jani erre felemeli a fejét és megkérdezi Ádámtól, hogy az micsoda. Ádám válasza erre pedig „ A kezemben tartott műanyag játék egy aligátor sokszorosan lekicsinyített mása. Az aligátor egy óriáshüllő, ami mocsaras területek környékén és vizeiben él.”

A valóságban Ádám azt mondaná, hogy ez egy krokodil, vagy azt, hogy „Nem tudom. Kérdezzük meg az óvó nénit.”

Elgondolkodtatott, hogy miért nem engedjük meg a gyerekeknek, hogy miniszterek legyenek. Olyan egyszerűen gondolkodnak, hogy az irányításuk alatt egyszerű lenne élni. Emellett valószínű, hogy a törvénykönyveket is érthető nyelven fogalmaznák meg.

Definiáltuk a fogyatékos embert, a homoszexualitást, a nemzeti kisebbségeket, a szubkultúrákat, a feminizmust, a munkanélküliséget, az emigrációt, stb. A legtöbb fogalom mellé hasznos definíciót párosítani, viszont az emberek manapság túl sok mindenhez társítanak definíciót. Amint definiálódik valami a fejünkben azonnal potenciális problémának, fenyegetésnek vagy veszélynek látjuk. (Tarthatjuk fejtörőnek is vagy olyan dolognak, amin érdekes elgondolkodni. Például ez a cikk is így született.)

A gyermek cseperedése során megtanulja, hogy definíciókat kell képeznie az ismert és ismeretlen dolgokról. Valószínűleg azért mert felnőttektől tanul el mindent. Az új nemzedéket a régi tanítja. Vagyis a régi nemzedék átadja azt a tudást, amit neki is egy régi nemzedék adott át. Vagyis ugyan az a tudás adódik át nemzedékről nemzedékre. (Itt ne arra gondoljunk, hogy mit tanítottak az iskolában 1887-ben, és mit tanítanak most) Ezért igaz a mondás, miszerint „ Nincs új a nap alatt.”. Vagy, hogy a Száz év magányból idézzem Ursula Iguaránt „ Az idő nem múlik, csak forog önmaga körül.”

A gyermekfej még nagyon ártatlan, nem gondol rosszat semmiről. A negatív elítélést, sőt magát az elítélést beleneveli a társadalom. Az elfogadás egy olyan téma, amiről beszélni, vagy írni lehet, de tenni ellene semmit sem, pont azért mert nem lesz új a nap alatt.

Szia! Hogy vagy? (:

Szeptemberben elkezdtem tanítani egy kislányt zongorázni. Mikor megkerestek, nagyon sokat gondolkodtam, hogy merjek-e igent mondani. Nem tudtam, hogy alakul majd az egyetemi létem, hogy lesznek az óráim, lesz-e időm majd mindenre. És féltem. Nagyon, mert X (nevezzük így a lányt) születésétől fogva vak, és középsúlyos értelmi fogyatékos. Akkor már tudtam, hogy gyógypedagógus szeretnék lenni, de mégis nagyon furcsán éreztem magam, több szempontból is. Mondjuk, hogy zongorát tanítok képzettség nélkül. Elveszem a lehetőséget a csóró zenészektől. A másik, hogy nem tudtam elképzelni, hogy tudnék valakit úgy tanítani, hogy nem is látja, amit csinál, és nem teljesen érti, amit kérek. Tehát, akkor nem tudtam elképzelni, hogy lenne fogalma arról, amit csinál.

Aztán végül úgy gondoltam, ez jó "szakmai gyakorlat", és legalább ezt is kipróbálom. Aztán a lány anyukája küldött hangfelvételt arról, ahogy X játszik, és akkor teljesen megerősödtem. Csodás volt még a telefonom hangszóróján keresztül is. Szeptemberben már az első héten elmentem hozzájuk beszélgetni, ismerkedni. Nagyon jól éreztem magam, az egész család már akkor befogadott, nem beszélve X-ről, akinek nagyon szimpatikus lettem, és én is egy perc alatt megszerettem őt. 

Felüdülve jöttem vissza a kollégiumba, és nem értettem, miért gondolkodtam egy percig is azon, hogy elvállaljam-e, vagy nem. Minden zongoraóra után feltöltődök, rengeteg energiát és szeretetet kapok. Nagyon jól haladunk, X félelmetesen tehetséges és szorgalmas. Nagyon nagy öröm hallani, hogy az édesanyja minden óra után elmondja, mennyire szeret engem X, és hogy megint szombaton és vasárnap is másfél órát zongorázott. Abszolút hallással született, úgyhogy nagyon egyszerű a munkánk. Közel érzem magam hozzá, és tényleg minden egyes zongoraóra ajándék. 

Azóta nagyon sokat gondolkodtam, miért is ment annyira nehezen a döntés meghozatala. Hiába tudtam, hogy gyógypedagógus leszek, és a fogyatékosság a mindennapjaim részévé válik, úgy gondoltam, majd megkapom a szakszerű felkészítést, és tudom, hogy kell velük bánni. Mióta X-hez járok, rájöttem, hogy sehogy. Pont ugyanúgy, mint mással. Megkérdezem, hogy van, mi volt aznap az iskolában, hogy érzi magát, milyen órái voltak. Majd ő is megkérdezi, én mit csináltam, én hogy vagyok, és elmeséli, mennyire sokat gyakorolt. Úgy gondolom, sokakat az akadályoz a fogyatékosokkal való kapcsolatteremtésben, hogy nem tudják, hogy kell csinálni. 

Megkérdeztem pár ismerősömet facebookon. A kérdés ez volt: Mennyire gondolod másnak a kapcsolatteremtést egy fogyatékos emberrel, mint egy ép fejlődésűvel? Hogy teremtesz vele kapcsolatot? Teremtenél vele kapcsolatot szíved szerint? Mennyire viselkedsz vele másképp? Másképp viselkedsz? Ezt a sok kérdést másoltam be mindenkinek. Ilyen válaszokat kaptam: 

1. emberke: 

- Lehetőleg nem teremtek vele kapcsolatot. 

- És miért nem? 

- Mert kínos. 

2. emberke:

- Ha kisebb mértékű fogyatékosságról van szó, akkor csak annyi, hogy türelmesebbnek kell lenni, meg le kell győzni az ilyen előítéleteket, hogy mondjuk jobban gesztikulál, vagy nehezebben fejezi ki magát, és ez miatt mondjuk kiröhögjük, vagy otthagyjuk. Ha meg nagyobb mértékű, akkor én eleve kicsit "félve" közelítek, mert olyan fura az egész helyzet, meg sokkal több türelem kell, és igen, félek tőlük, mert nem értek velük szót úgy, mint egy "normális" emberrel. 

3. emberke:

- Felmérem, hogy mi az ami neki gyengébben megy, és ahhoz mérten próbálom a kapcsolatot felvenni. 

- És ha középsúlyos értelmi fogyatékosról van szó, szívesen beszélgetsz vele?

- Akkor úgy érezném, hogy fel se fogja azt, amit mondok, vagy nem érdekli, én meg zavarban lennék. 

4. emberke: 

- Igyekszem úgymond átlagosnak látni, és éreztetni vele, hogy ugyan olyan, mint bárki. Szívesen teremtek vele kapcsolatot, mert érdekel, hogy milyen, miben más. Óvatosan, mosolyogva keresem vele a kapcsolatot, esetleg megszólítom, vagy egy mindennapi kérdést intézek felé, vagy segítek neki. 

5. emberke:

- Úgy gondolom, hogy ők is értékes tagjai a társadalomnak! Én nagyon szívesen teremtek velük kapcsolatot, ugyanis tőlük megtanulhatom kicsit másképp szemlélni a világot. Attól függ, hogy milyen fogyatékos személlyel találkozok, hogy hogyan teremtek kapcsolatot vele. A látássérült csoporttársammal igyekszem mindig szemben állni, hogy tudja, ki vagyok, és mindig fogom, hogy érezze, hogy ott vagyok mellette. 

Tudom, hogy csak 5 embert kérdeztem meg, és nem túl hiteles így következtetést levonni, de szerintem nagyjából jól lehet következtetni az emberek hozzáállására. Szerencsére, 2 válaszadóm abszolút segítőkészen áll hozzájuk, egyenrangúnak tekinti őket. Vannak, akik inkább elfordulnak, ha nem muszáj, nem tesznek semmit. Közömbösek maradnak. Van, aki fél, és úgy érzi, nem tudja kezelni a helyzetet, mert szerinte a fogyatékos embert a fogyatékossága akadályozza abban, hogy az elvártnak megfelelően fejezze ki magát. Véleményem szerint ilyenből van a legtöbb. Aki nem tud túllépni azon a szón, hogy "fogyatékos", így saját maga építi meg az akadályt a kapcsolatteremtésben, nem a másik ember. 

Innentől viszont minden csak rajtunk múlik. Megpróbálunk-e tovább lépni, túljutni az akadályon, megtalálni azt, ami megerősít minket abban, hogy ő is olyan, mint mi, hogy nem fogyatékos, hanem ember, társ. Ő is eszik, alszik, iszik, álmodik, vágyakozik, érez. Néha elveszünk a részletekben, kifogásokat keresünk, a könnyebb utat választjuk, viszolygunk az új, a másmilyen megismerésétől, és így valljuk magunkat széles látókörű, tájékozott embernek. Nem kell mindenkinek gyógypedagógusnak lenni ahhoz, hogy elfogadja a "csodabogarakat". Elég, ha csak megkérdezed azt, amit mindenkitől, akivel szóba állsz, hogy: Szia! Hogy vagy? (:

A Hallássérültek Tanintézetének látogatása

Az elmúlt pár hónapban részt vettem néhány intézménylátogatáson, így gondoltam megosztom veletek az egyiket, azt, ami engem a legjobban megfogott. Körül-belül két hete voltam egy hallássérülteknek fenntartott intézetben, ami nekem nagyon tetszett. Mi, akik megnéztük az intézmény működését egyből bekerültünk az intézmény vérkeringésébe. (Ehhez hozzá tartozik, hogy azt gondolták, egy nappal később megyünk, emiatt nem készültek fel ránk. Véleményem szerint így hitelesebb képet kaphattunk az iskoláról, mivel a legtöbb látogatás megrendezettnek tűnt számomra.) Reggel, mikor megérkeztünk jöttek-mentek a szülők, a gyerekek és néhány a pedagógus az ajtóban fogadta a gyermekeket. A legtöbben jelnyelven beszéltek. Már többször láttam, hogy valaki így kommunikál, de ez most más volt. Máskor például, amikor a buszmegállóban lát az ember ilyet, akkor az furcsa és ez a dolog szörnyűsége. Miért nem természetes ez az emberek többségének? Miért néznek az emberek furcsán azokra, akik így kommunikálnak? Szerintem erre több, bonyolultabb választ is lehet adni, de az első, ami eszembe jutott az az, hogy egy átlagember ritkán találkozik siket emberekkel. Ezzel, és mint sok más fogyatékossággal meg kellene ismertetni az embereket, de térjünk vissza az intézménylátogatáshoz. Míg az aulában vártuk az igazgató asszonyt, addig volt időnk megfigyelni a diákokat és a pedagógusokat, kívülről teljesen hétköznapi, azzal az egy különbséggel, hogy az emberek a megszokottól eltérően fejezik ki magukat. Miután megérkezet az igazgató asszony elmesélte az iskola történetét, az új épületbe költözést és az intézmény működését.

Az intézményben működik egy óvoda, egy általános iskola és egy szakiskola. Az óvodába 3 és 6 év közötti gyerekek járnak. A játék mellett már ebben a korban elkezdődik a gyermekek beszédtanítása. A 6 és 16 év közötti tanulók a 10 évfolyamos általános iskolai tagozaton tanulnak. Speciális anyanyelvi oktatásuk ebben az életszakaszban is folytatódik.2001/2002. tanévtől beindították speciális szakiskolájukat, ahol 16 éves kortól az ifjak a számítógép kezelő-használó szakmát, és a bőrtárgykészítő szakmát sajátíthatják el. Speciális szakiskolájukban a 9-10. évfolyam általános műveltséget alapozó szakasza után kerül sor az OKJ-s számítógép kezelő-használó és a bőrtárgykészítő szakma elsajátítására. Természetesen a 10. évfolyam elvégzése után lehetőség van bármilyen más, ezen iskolán kívül oktatott szakma tanulására is. Az iskolában a tantermeken kívül szaktantermek (fizika, kémia, földrajz, történelem, biológia, számítástechnika, rajz, kézimunka, technika, hallás-ritmus), óvoda, könyvtár, diákotthon, konyha és ebédlő, orvosi vizsgálók és betegszobák találhatók. A testedzést és mozgást a hatalmas tornaterem, kézilabda-pálya, teniszpályák, futó és ugrópályák és a játszóudvar szolgálják. Az óvodásoknak külön két játszókertjük van homokozóval, mászókákkal és hintával.

Az iskolában kis létszámú osztályokban tanítanak, és a gyerekeknek úgy kell ülniük, hogy mindig láthassák a tanár szájról olvasási képét. Ezért az osztályokban félkörben vannak a padok elhelyezve. Nagyon fontos tantárgy az egyéni anyanyelvi nevelés. Ezeken az órákon folyik a hangkialakítás, beszédtanítás, beszédkorrekció. Ezért szükség van kisebb szobákra, ahol a tanár egy tanulóval dolgozhat. Speciális tantárgy a hallás-ritmus nevelés. Ezeken az órákon megpróbálják a gyerekek hallásfigyelmét fejleszteni (a siket ember nem teljesen siket, minden hallássérültnek van hallásmaradványa), illetve ritmusos mozgásokkal, mondókák tanulásával a mozgás és beszédritmusuk kialakulását segíteni. Ezért van szükség olyan tantermekre, ahol tükör van az egyik falon, hogy a gyerekek saját mozgásukat megfigyelhessék.

Miután az igazgató asszony végzett a mondandójával választhattunk, hogy milyen órára ülünk be. Én egy első osztályos magyar órára mentem be. Az osztályban öten voltak és a kiejtést, a napokat és a hónapokat tanulták. A gyerekek súlyos fokú hallássérültek voltak, hallókészülék segítségével képesek tartani az óra menetét. Miután véget ért az óra körbenézhettünk az intézményben. Szerencsére ez egy jól felszerelt, szépen karbantartott épület, amit öröm volt megtekinteni.

Más szemmel

A Friss utcai Dió Általános Iskolában tett intézménylátogatás nagy hatással volt rám. Ebben az iskolában középsúlyos és súlyos értelmi fogyatékos gyerekek tanítása, fejlesztése zajlik. Ahogy beléptem az épületbe, már az egésznek a hangulata megragadott. Minden olyan barátságos, családias volt. Őszi díszítés, színes falevelek, a falakon képek a tanulókról, közös élményekről, táborokról, kirándulásokról. 

Az igazgatóhelyettes fogadott bennünket és mesélt az iskoláról a tanulókról, a tanárokról. Szavaiból érződött, hogy nagyon kötődik az iskolához, minden osztályról külön-külön mondott valamit, mindenkit ismert és örömmel mesélt róluk. 
Majd párosával részt vehettünk egy tanórán. Én és egy évfolyamtársam a másodikosok kommunikáció óráját választottuk. Az osztály egészen kicsi volt mindössze hat tanulóval. Az osztályba lépve egy kislány rohant hozzánk hogy megöleljen, egy kisfiú pedig mindjárt be is mutatkozott nekünk és hívtak minket, hogy üljünk közéjük a szőnyegre. Az osztályt egy gyógypedagógus tanárnő és egy gyógypedagógus asszisztens tanította. Akik képekkel, játékokkal, dalokkal, mondókákkal próbálták lekötni a gyakran el-el kalandozó, de azért lelkes másodikosokat. Mérhetetlen türelemmel álltak a gyerekekhez, mindig elég időt adtak nekik hogy nyugodtan átgondolják válaszaikat vagy visszanyerjék koncentrációjukat. Minden apró pozitívumnak szívből örültek és rengeteget dicsérték a gyerekeket. Az óra után a tanárnő minden kérdésünkre válaszolt, elmondta hogyan folynak mindennapjaik ebben a kis közösségben. Úgy beszélt a gyerekekről, hogy szinte már olyan érzésem volt, mintha a családjáról mesélne.

Ezután az igazgatóhelyettes körbevezetett minket az iskolában, megnéztük a konyhát, a zenetermet, a kollégiumot, a különböző fejlesztő termeket. Majd belenéztünk több súlyos értelmi fogyatékos gyerek fejlesztő órájába. Amik szintén szereztek számomra megdöbbentő és megható pillanatokat. Az egyik ilyen fejlesztő órán a gyerekek körben ültek (sokan kerekesszékbe) és az volt a feladatuk hogy a középen lévő bábukat ledöntsék egy gumilabdával. Minden gyerek mellett volt egy segítő, aki csak vele foglalkozott, biztatta, figyelte minden rezdülését, annyira összhangban voltak velük hogy egy mosolyból vagy egy számomra csak nyögésnek tűnő hangadásból tudták hogy ő mit szeretne. S ha valakinek sikerült ledöntenie a bábukat mindig hatalmas tapsvihar és éljenzés tört ki. Miután megnéztük a fejlesztéseket, a tanárnő mesélt néhány olyan gyerek történetéről akit a fejlesztésen láttunk, egészen szívszorítóak voltak. 

Noha ez csak egy intézménylátogatás volt és csupán három órát töltöttem ebben az iskolában, mégis nagyon mély benyomást tett rám. Úgy éreztem egy más világba csöppentem, olyan világba ahol nem a kritizálás, a lenézés, a korlátok, a megkülönböztetés veszi körül ezeket a gyerekeket, hanem a szeretet, a türelem, az elfogadás, a lehetőségek. Persze, lehet hogy elfogult vagyok, lehet hogy nem teljesen objektíven írtam ezt a cikket, de szerintem ez nem is baj, mert én nem úgy akarom látni a fogyatékossággal élőket mint a társadalom nagy része, én úgy akarom látni őket mint ahogy az itt dolgozók látják.

Láthatatlan kiállítás

Szerintem sokan hallottak már erről a kiállításról, szerencsére elég nagy népszerűségnek örvend, de most szeretném megosztani saját élményeimet ezzel kapcsolatban.

Én körülbelül egy éve látogattam el ide, már tudtam, hogy gyógypedagógiai irányban szeretnék továbbtanulni, ezért különösen aktuális volt, de szerintem bárki számára érdekes és elgondolkodtató lehet.

Egyik barátommal becsatlakoztunk egy másik csapathoz és bementünk a sötétbe. Nagyon furcsa és kissé ijesztő is volt, hogy megfosztottak az egyik legfontosabb érzékszervünktől, teljesen el voltunk veszve, sokszor fogalmunk sem volt merre kell menni, hol vagyunk, de szerencsére ott volt velünk egy vak hölgy, aki kísért minket. Amíg mi képtelenek voltunk boldogulni, ő teljesen otthonosan mozgott, hiszen neki ez egyáltalán nem volt új közeg. Magát a kiállítást, és azt, hogy konkrétan milyen szobák vannak ott, nem szeretném lelőni, hátha valakinek még nem volt szerencséje ellátogatni ide, de annak javaslom, hogy ezt minél hamarabb pótolja.

A kísérőnk megosztott velünk praktikákat is, hogy hogyan segíthetünk, ha látunk egy vak embert. Például fontos, hogy nem mi karolunk belé, megragadjuk a karját és elrángatjuk, hanem hagyjuk, hogy ő karoljon belénk, így sokkal jobban tudjuk vezetni. Közlekedési eszközökön, ha van egy szabad hely, ne odalökjük, hogy „Üljél le!”, hanem esetleg tegyük a kezét a székre, majd ő eldönti, hogy le akar-e ülni. A vakvezető kutyát (akármilyen cuki is) ne simogassuk, ne etessük, tekintsünk rá úgy, hogy épp dolgozik, ne zökkentsük ki, neki is eléggé koncentrálnia kell ilyenkor. De ami talán a legfontosabb, ha segíteni akarunk, hogy kommunikáljunk a vakokkal, látássérültekkel! Attól még, hogy nem látnak, az esetek többségében, beszélni tudnak, értik, amit mondunk. Nyugodtan megkérdezhetjük, hogy segíthetünk-e és ha igen, hogyan segíthetünk. Sokszor panaszkodnak arra az emberek, hogy ha segíteni szeretnének, elég kellemetlen választ kapnak és elküldik őket. De gondoljunk bele, milyen lenne nekünk, hogy akárhova megyünk, egyfolytában azt kérdezgetik, hogy „Ne segítsek?” „Hadd segítsek, hiszen te nem látsz!” Ezáltal is folyamatosan emlékeztetve őket „fogyatékosságukra”, arra, hogy ők mások. Vagy ha egy megszokott útvonalon mennek, sokszor számolják a lépéseket és az alapján tudják, hogy mikor merre kell menni, ilyenkor nem valami jó, ha megzavarjuk őket. Van, aki úgy gondolja, hogy jobb, ha nem kérdezzük meg, majd ő szól, ha segítségre szorul, de szerintem nyugodtan megkérdezhetjük, nem tart semmiből, és ha negatív, vagy esetleg ingerült választ kapunk, ne vegyük magunkra, nem ellenünk irányul az ellenségessége, csupán lehet, hogy rossz napja volt.

Megkérdeztük kísérőnktől azt is, hogyan tud fizetni, telefont használni, gépelni. Azt válaszolta, hogy általában külön zsebekbe rakja a pénztárcájában a különböző aprókat, címleteket és az alapján tudja mennyi pénzt adott, viszont a visszajárónál csak tapintására és a pénztáros becsületességére számíthat. Telefonoknál nagyon nagy segítséget jelentenek nekik a modern felolvasóprogramok, amik mindent felolvasnak a telefonból. Gépelésnél pedig meg tudják tanulni, az úgynevezett tízujjas vakírást, amit bármelyikünk elsajátíthat. Az F és J billentyűkön emiatt van kiemelkedő vonal.

Számomra ez egy nagyon jó tapasztalat volt, rengeteg hasznos információt megtudtam a vak/látássérült emberekről. Nagyon elgondolkodtatónak is találtam, vajon milyen lehet azoknak, akiknek nem csak egy órára veszik el a látásukat, hanem egész életükben így élnek. Személy szerint remek ötletnek tartom, hogy ez által kicsit megtapasztalhatjuk a vak emberek életét, ezzel is közelebb kerülünk hozzájuk.

Első élményem a gyógypedagógiával

Mikor azt mondom, hogy gyógypedagógiát tanulok, sérült, speciális nevelési igényű gyermekekkel szeretnék foglalkozni, sokszor kapom azokat a kérdéseket, hogy „Komolyan beteg gyerekekkel akarsz lenni egész életedben?” „Fogod bírni?” „Nem veszélyesek?” „Lesz hozzájuk türelmed?” „Egyáltalán mi értelme van?”De őszintén szólva teljesen megértem azokat, akikben ilyen kérdések merülnek fel. Talán én is hasonlóan álltam volna néhány éve a fogyatékossághoz. Véleményem szerint a legnagyobb probléma ma, hogy esélyt sem adunk fogyatékos társainknak arra, hogy megváltoztassák a bennünk kialakult előítéleteket. Személy szerint én is, elképzelni sem tudtam milyen lehet egy fogyatékos gyermek, amíg nem találkoztam velük. Tehát adnunk kell nekik egy esélyt, hogy megismerjük őket, beszélgessünk velük, próbáljuk meg megérteni őket.Nekem egy nagyon jó kezdeményezésen volt szerencsém találkozni velük, aminek a neve Kapcsolda, és aminek azt köszönhetem, hogy közelebb kerültem a fogyatékos emberekhez, megismerkedtem a gyógypedagógiával. Ezt a programot 3 III. kerületi gimnázium és a Csalogány Óvoda, Általános Iskola, Készségfejlesztő Speciális Szakiskola, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Kollégium és Gyermekotthon szervezi. Az alkalmon lehetőségük van az átlagos diákoknak eltölteni egy délutánt a Csalogány értelmileg akadályozott tanulóival.Legkedvesebb emlékem, mikor először voltam ilyen alkalmon. Megérkeztünk, kissé félve, a Csalogányba, körbevezettek minket, megnéztük a kollégiumi részt. A gyerekek nagyon barátságosan fogadtak minket, egyáltalán nem érzékeltették, hogy „idegenek” vagyunk, rögtön barátként kezeltek minket. Mi le is ragadtunk a kisfiúk szobájában, mert azonnal bevontak a játékba, együtt legóztunk, játszottunk, egészen estig ottmaradtunk, segítettünk a vacsora kiosztásában, fogmosásban. Nagyon örültek nekünk a gyerekek, az egyetlen szomorú pillanat a búcsúzkodás volt, alig akartak minket elengedni, de megbeszéltük, hogy a legközelebbi Kapcsoldán találkozunk.Összességében ez egy nagyon pozitív élmény volt számomra és lenyűgözőnek tartottam, hogy a betegként, sérültként kezelt gyerekekben mennyi szeretet van, és bennük nincs semmi előítélet. Ha valaki kedvesen és elfogadással fordul feléjük, azt azonnal a szívükbe fogadják. Azon is elgondolkoztam és szerintem mindenkinek érdemes rajta elgondolkoznia, hogy mi lenne, ha én születtem volna így? Egyáltalán nem tehetnék róla, hogy ilyen vagyok, én nem csináltam semmit, mégis hogy esne, ha az emberek rám néznének undorral, kinéznének, kevesebbnek tartanának, azért, mert „más” vagyok, szerintem senkinek sem esne jól. Szóval néha próbáljuk meg beleképzelni magunkat egy-egy sérült társunk helyzetébe, és máris egészen máshogy tekintünk rájuk.

Suzanne E. Evans - Elfelejtett bűnök

Akárcsak az emberek többsége én is szeretem homokba dugni a fejem, nem tudomást venni a világ szörnyűségeiről. Gondosan építgetem a falat magam körül melyről azt gondolom hogy majd megvéd minden fájdalomtól és rossztól, s mögötte létrehozok egy elképzelt tökéletes világot, ahol minden idilli, szép és jó. Ez a könyv azonban ráébresztett arra hogy ez hazugság, s csak ideig óráig nyújt nyugalmat, nem áltathatom magam örökre. Szembe kell néznem a valósággal, a világ borzalmaival. Suzanne E. Evans könyve a történelem egyik legszörnyűbb epizódját írja le, a holokausztot. Azonban ez a könyv más, mint oly sok ebben a témában megjelent mű. Ez a könyv a szörnyűségek egy olyan részét tárja fel, amivel nagyon kevesen vagyunk tisztában, amiről semmit sem hallunk a mindennapok során, a fogyatékossággal élő emberek holokausztját. A számos holokauszt múzeum, emlékhely is csak futólag vagy nem is említi azokat a rémségeket melyek fogyatékos sorstársaikat érintették. Éppen ezért még nagyobb jelentőségű az az üzenetet, amit ez a könyv képvisel. Elborzadva és mélyen megrendülve olvastam végig minden sorát, elhűlve azon, hogy a náci hatalom hogyan kínzott, kényszersterilizált és gyilkolt le rengeteg fogyatékos gyermeket és felnőttet. 

A könyv első fejezete a gyermekgyilkosságokról szól. Nagyon megragadott ahogy leírja, hogyan szakították el a szüleiktől gyermekeiket legtöbbször azzal az indokkal hogy meggyógyítják őket. Ami persze cseppet sem volt igaz, hisz ezeket a gyerekeket kínozták, éheztették, kísérleteztek velük majd kegyetlenül megölték. A könyv részletesen leírja az orvosok kegyetlenségét. Egy szemtanú egy esetben így számol be: „Ma is tisztán látom azt a kövér, önelégült embert a húsos kezében a remegő kis csontvázzal, és körben a kiéheztetett gyerekek.”

Majd beszámol felnőtt fogyatékossággal élők ellen elkövetett szörnyűségekről. Borzalmas azt látni hogy mennyire nem kezelték emberként őket, sőt még állatként se. Egyszerűen tárgyak, hibák, „gyógyíthatatlan idióták”, „szellemileg halottak”, „emberi bábuk” voltak. Azokat az otthonokat melyek előtte biztonságot nyújtottak a fogyatékossággal élők számára átalakították gyilkoló központokká, és buszokkal tömegesen szállították ide az életre érdemtelennek ítélt embereket. Majd meggyilkolásuk után pár héttel, levélben értesítették a hozzátartozókat, hogy szerettük váratlan betegségben elhunyt. 

Sokakat kegyetlen kísérleteknek vetették alá, például annak reményében, hogy megtalálják a leggyorsabb és legolcsóbb sterilizációs módszert nők tömegein hajtottak végre kegyetlen kísérleteket, amiben legtöbben belehatlak. Illetve sokakat azért öltek meg hogy agyukon kísérletezhessenek: „gyönyörű agyakat kaptam, csodálatos, mentálisan defektes agyakat”. 

Azt is leírja, hogy vezették be a sterilizációs törvényt és miként kényszerítettek nőket és férfiakat a kezelésre, mindezt a „német faj védelme érdekében”. 

S hogy kik voltak azok, akik mindezt elkövették? A láncolat tetején ugyan Hitler áll, azonban rengeteg orvos, tudós, professzor, pszichiáter, vegyész, ápoló is részt vett a kegyetlenségekben, illetve annak megalapozásában. Sok tudós még Hitler színre lépése előtt könyvet vagy tanulmányt írt a faji felsőbbrendűségről, az „életre érdemtelenek megsemmisítéséről” stb.

Sokak a kényszer és a nyomás hatására cselekedtek, de nem mindenki, voltak, akik soha nem éreztek bűntudatot, nem bánták meg tetteiket. S felelősségre vonásukkor ilyenek hangzottak el: „Kizárólag emberies érzések vezéreltek”, „az ő (orvos) kötelessége, hogy megszabadítsa az illetőt a méltatlan helyzetéből, mondhatnám, a börtönből”, „nekem csak a törődés számított”. A legtöbb elkövető megúszta a büntetést, az orvostársadalmat a hallgatás és a tagadás jellemezte. De ami még szörnyűbb, hogy a háború után a fogyatékos áldozatokat nem sorolták a náci rendszer áldozatai közé. A túlélők, a családtagok nem kaptak kárpótlást, megbecsülést, szinte tudomást sem vettek a fogyatékossággal élők ellen elkövetett atrocitásokról. 

A könyv utolsó fejezetének címe: „Emlékezni kell”. Ez két szó az, ami a könyv egész lényegét hordozza, mert „Amíg a történelem nem hajlandó tudomásul venni a fogyatékossággal élő emberek szenvedéseit, az őket ért bántalmazásokat, addig nem lehetünk biztosak benne, hogy azok nem fognak megismétlődni.” „A mi önös érdekünk és egyben emberi kötelességünk, hogy tovább kutassuk és soha el ne feledjük ezeket az eseményeket és körülményeket.”