Suzanne E. Evans - Elfelejtett bűnök

Akárcsak az emberek többsége én is szeretem homokba dugni a fejem, nem tudomást venni a világ szörnyűségeiről. Gondosan építgetem a falat magam körül melyről azt gondolom hogy majd megvéd minden fájdalomtól és rossztól, s mögötte létrehozok egy elképzelt tökéletes világot, ahol minden idilli, szép és jó. Ez a könyv azonban ráébresztett arra hogy ez hazugság, s csak ideig óráig nyújt nyugalmat, nem áltathatom magam örökre. Szembe kell néznem a valósággal, a világ borzalmaival. Suzanne E. Evans könyve a történelem egyik legszörnyűbb epizódját írja le, a holokausztot. Azonban ez a könyv más, mint oly sok ebben a témában megjelent mű. Ez a könyv a szörnyűségek egy olyan részét tárja fel, amivel nagyon kevesen vagyunk tisztában, amiről semmit sem hallunk a mindennapok során, a fogyatékossággal élő emberek holokausztját. A számos holokauszt múzeum, emlékhely is csak futólag vagy nem is említi azokat a rémségeket melyek fogyatékos sorstársaikat érintették. Éppen ezért még nagyobb jelentőségű az az üzenetet, amit ez a könyv képvisel. Elborzadva és mélyen megrendülve olvastam végig minden sorát, elhűlve azon, hogy a náci hatalom hogyan kínzott, kényszersterilizált és gyilkolt le rengeteg fogyatékos gyermeket és felnőttet. 

A könyv első fejezete a gyermekgyilkosságokról szól. Nagyon megragadott ahogy leírja, hogyan szakították el a szüleiktől gyermekeiket legtöbbször azzal az indokkal hogy meggyógyítják őket. Ami persze cseppet sem volt igaz, hisz ezeket a gyerekeket kínozták, éheztették, kísérleteztek velük majd kegyetlenül megölték. A könyv részletesen leírja az orvosok kegyetlenségét. Egy szemtanú egy esetben így számol be: „Ma is tisztán látom azt a kövér, önelégült embert a húsos kezében a remegő kis csontvázzal, és körben a kiéheztetett gyerekek.”

Majd beszámol felnőtt fogyatékossággal élők ellen elkövetett szörnyűségekről. Borzalmas azt látni hogy mennyire nem kezelték emberként őket, sőt még állatként se. Egyszerűen tárgyak, hibák, „gyógyíthatatlan idióták”, „szellemileg halottak”, „emberi bábuk” voltak. Azokat az otthonokat melyek előtte biztonságot nyújtottak a fogyatékossággal élők számára átalakították gyilkoló központokká, és buszokkal tömegesen szállították ide az életre érdemtelennek ítélt embereket. Majd meggyilkolásuk után pár héttel, levélben értesítették a hozzátartozókat, hogy szerettük váratlan betegségben elhunyt. 

Sokakat kegyetlen kísérleteknek vetették alá, például annak reményében, hogy megtalálják a leggyorsabb és legolcsóbb sterilizációs módszert nők tömegein hajtottak végre kegyetlen kísérleteket, amiben legtöbben belehatlak. Illetve sokakat azért öltek meg hogy agyukon kísérletezhessenek: „gyönyörű agyakat kaptam, csodálatos, mentálisan defektes agyakat”. 

Azt is leírja, hogy vezették be a sterilizációs törvényt és miként kényszerítettek nőket és férfiakat a kezelésre, mindezt a „német faj védelme érdekében”. 

S hogy kik voltak azok, akik mindezt elkövették? A láncolat tetején ugyan Hitler áll, azonban rengeteg orvos, tudós, professzor, pszichiáter, vegyész, ápoló is részt vett a kegyetlenségekben, illetve annak megalapozásában. Sok tudós még Hitler színre lépése előtt könyvet vagy tanulmányt írt a faji felsőbbrendűségről, az „életre érdemtelenek megsemmisítéséről” stb.

Sokak a kényszer és a nyomás hatására cselekedtek, de nem mindenki, voltak, akik soha nem éreztek bűntudatot, nem bánták meg tetteiket. S felelősségre vonásukkor ilyenek hangzottak el: „Kizárólag emberies érzések vezéreltek”, „az ő (orvos) kötelessége, hogy megszabadítsa az illetőt a méltatlan helyzetéből, mondhatnám, a börtönből”, „nekem csak a törődés számított”. A legtöbb elkövető megúszta a büntetést, az orvostársadalmat a hallgatás és a tagadás jellemezte. De ami még szörnyűbb, hogy a háború után a fogyatékos áldozatokat nem sorolták a náci rendszer áldozatai közé. A túlélők, a családtagok nem kaptak kárpótlást, megbecsülést, szinte tudomást sem vettek a fogyatékossággal élők ellen elkövetett atrocitásokról. 

A könyv utolsó fejezetének címe: „Emlékezni kell”. Ez két szó az, ami a könyv egész lényegét hordozza, mert „Amíg a történelem nem hajlandó tudomásul venni a fogyatékossággal élő emberek szenvedéseit, az őket ért bántalmazásokat, addig nem lehetünk biztosak benne, hogy azok nem fognak megismétlődni.” „A mi önös érdekünk és egyben emberi kötelességünk, hogy tovább kutassuk és soha el ne feledjük ezeket az eseményeket és körülményeket.”

Gyógypedagógia tudománya

A „különös ember” már az ősi eposzokban is megjelenik. Olyan nőkről, férfiakról, gyerekekről van szó, akik észrevehetően különböznek a többi embertől. Az Újszövetségben vakokról, bénákról és különös gyógyulásukról olvashatunk.

A kirekesztés mellett, a fogyatékosok taníthatóságára már az ókori keleti és más jól szervezett kultúrákban is felfigyeltek. A középkorban alapított szerzetesrendek európai kolostoraiban egyre több olyan gyermeket és felnőttet fogadtak be, akiknél testi-lelki gyógyításra volt szükség. Számunkra hozták létre az úgynevezett jobbító intézményeket.

Paul Moor svájci gyógypedagógus szerint a gyógypedagógia semmi más, mint megnehezített körülmények között végzett pedagógiai munka.

1933-ban Tóth Zoltán úgy vélte, hogy a gyógypedagógia fogalmát egyszerű definíciókkal meghatározni nem célszerű, mert a meghatározás nem fejezi ki a fogalom tartalmát, ehelyett a fogalomkör minél tágabb értelemben való kifejtését látta helyesnek.

Jan Daniel Georges nevéhez fűződik a gyógypedagógia fogalmának klasszikus értelmezése.

A gyógypedagógia elnevezést használó első tudományos mű 1861-ben a Lipcsében jelent meg. A címe: Die Heilpadagogik (A Gyógypedagógia). A ma is alapműként számon tartott könyvben a gyógypedagógia fogalma, mint gyógypedagógiai össztudomány használatos.

A gyógypedagógia fogalma tehát klasszikusan egy meghatározott népesség („a nem egészségesek”) pedagógiai eszközökkel történő orvoslására, gyógyítására irányuló tevékenységet és az azt több aspektusból művelő tudományt jelenti.

A gyógypedagógia fogalma a 19. és a 20. század fordulóján terjedt el Európában.

Magyarországon először az 1880-as években találkozunk vele. Frim Jakab tanító honosítja meg. A 19. század végén már hivatalossá válik a gyógypedagógia fogalomhasználat.

Forrás: Dr. Illyés Sándor: Gyógypedagógiai alapismeretek

Hogyan teheti jobbá egy szuperhős a világot pusztán szavakkal?

„Nem a kultúra alakítja az embert, az ember alakítja a kultúrát.” – Chimamanda Ngozi Adichie

Ma ezzel az idézettel szeretnék indítani. Mielőtt még mindenféle vonatkozásokat levonnánk, szeretném elmagyarázni, hogy mit is jelent ez annak a nőnek, akinek a száját elhagyták e szavak.

Cimamanda Adichie egy nigériai költőnő, aki amellett, hogy elképesztően ír, feminista is. Egy beszédében elhangzik a cikk elején olvasható mondat, amit a költőnő meg is magyaráz a rákövetkező mondataiban. Azt mondja, hogy mindennek az alapja a nevelés. A világon minden területnek sajátos kultúrája van. Vegyük példának a Közel- és Távol-Keletet. Nem kell ott élnünk, sőt nem is kell ellátogatnunk, ahhoz, hogy tudjuk, hogy mekkora különbség van az ott élő emberek mentalitása és mondjuk a mi mentalitásunk között. Mikor egy gyerek megszületik egy közösségbe, akkor –az esetek többségében- ő abban a közösségben, környezetben, kultúrában fog felnőni. Nyilvánvaló, hogy mire felnő, képviselni fogja a saját kultúrája értékeit, normáit, szokásait, viselkedésjegyeit, stb. Ezért nem mondhatjuk, hogy valaki értelmetlen dolgokban hisz, vagy a viselkedése elfogathatatlan, mert ő a nevelkedése folyamatában ezt tanulta normálisnak, és bár az ember képes magán változtatni, csak kevesen szeretnének, hiszen a társadalom belénk neveli az önelfogadást, pedig az önkreálás sokkal fontosab lenne, hiszen az élet lényege a fejlődés, és az élet folyamán elsajátított tudás átadása a következő generációnak. Ezt vigyük át gyógypedagógiai vonatkozásra:

A „fogyatékos ember” elnevezésben a kulcsszó nem az, hogy fogyatékos, hanem az, hogy ember. Egy nem fogyatékos embernek és egy fogyatékos embernek is vannak alapszükségleteik (pl.: táplálkozás, szexualitás, kommunikáció, önkifejezés, állandóság, önbizalom stb.), amelyekre kielégítési kényszert éreznek. Vagyis a fogyatékos embereknek akkora igényük van a szociális kapcsolatok kiépítésére és a lelki világ színességének megismerésére, mint egy nem fogyatékos személynek, ezek többségét viszont csak társas interakciók során érhetjük el. A gyermekek az óvodákban és iskolákban a társas játékok és aktivitások során sajátítják el legtöbb személyiségjegyüket, amik összekeverednek majd azokkal, amik otthon ivódtak be viselkédésükbe. Így fog lassacskán kialakulni a személyiség. Ha a gyermek a személyiségfejlődése folyamán nem találkozik olyan élethelyzettel, ahol egy fogyatékos gyermekkel kell kooperációs munkát végeznie, akkor az ifjúkori éveiben, vagy felnőtté válása után a fogyatékos emberekkel való interakció idegen élethelyzet lesz számára. Úgy érezheti, hogy nem tudja, hogyan viselkedjen az adott helyzetben. Pedig a lényege az egésznek, hogy nincs „adott helyzet”. Nem kell különleges viselkedésformákat elsajátítani ahhoz, hogy társas interakcióba kerüljünk velük. Egyes kultúrákban az, ha egy gyermek fogyatékosnak születik, az szégyen a családra nézve, van ahol a társadalom által épített korlátok miatt a fogyatékos emberek nem tudnak kiteljesedni (nem tudják saját önkreációjukat véghez vinni), nem tudnak teljes életet élni, és van ahol a fogyatékos embereket elismerik egyenlő félként. Ez kultúránként változik. Magyarországra a második típus jellemző. Valamiért a „kultúránk” azt tanítja nekünk, hogy „mindenki törődjön a saját problémájával”, és a következő generáció is ebbe a közfelfogásba fog felnőni.

Összegzésként, ha a gyermekünket úgy neveljük, hogy a fogyatékos embertársaira egyenlő félként tekintsen, esetleg segítünk neki olyan szituációkba kerülni, ahol kapcsolatba kerülhet olyan kortársával, aki valamilyen fogyatékossággal él, akkor minden bizonnyal sikerül olyan férfit vagy nőt nevelnünk belőlle, aki elfogadja azt, ha valaki más (és itt nem kell szigorúan a fogyatékosságra gondolni), és a társadalmi előítéletek megismerése előtt sikerül kialakítani egy szubjektív véleményt az adott embercsoportról.

A mondás, miszerint az alma nem esik messze a fájától, valószínűleg nem igaz abban a kontextusban, amiben mi ismerjük. A gyermek nem azért fog a szüleire hasonlítani, mert a gén állományát tőlük kapta, hanem azért mert a szülő szavait szívta be magába akár egy szivacs, és mindent megjegyzett a pici kis fejében, hiszen a gyermek számára anyu és apu a legeslegnagyobb szuperhős.

Fogadj-L!

A másság köztünk él, itt van mellettünk, itt van bennünk. Kérdés az, mennyire tudjuk elfogadni. Az én barátaim körében nagyon gyakori, hogy mindenki egyedi akar lenni. Olyan, akiből nincs több. Ezért lesz két hetente más színű a hajuk, ezért raknak piercinget ide, piercinget oda. Ez a korszak mindenkinél eljön. Nálam is. Az elmúlt két-három évben megőrültem, ha valaki nem ismerte fel rajtam, hogy metált hallgatok. Ezért szereztem be acélbetétes bakancsot, meg egy csomó zenekaros pólót. Ki akartam tűnni. Emberként görcsösen ragaszkodunk ahhoz, hogy egyediek, különlegesek legyünk, nem akarunk úgy kinézni, mint mindenki más a hármas metrón a Corvinnál. Annyira keressük azt, ami minket igazán kifejez, hogy közben nem ismerjük fel: semmit nem kell tenni annak érdekében, hogy különlegessé váljunk. Bár egy szociológiailag kódolt csoport tagjai vagyunk, mégis egyedien valósítjuk meg az általánosat.

Vannak embercsoportok, akiknek nem kell keresni azt, hogy mivel legyenek különlegesek, mert kisgyermekkoruktól kezdve olyanok. Ők a homoszexuálisok, a nemzeteken belüli kisebbségek, a nem fehér emberek, a szubkultúrák képviselői, és többek közt a fogyatékosok. (Bocsi, ha valakit kihagytam, hirtelen ennyi jut eszembe.) A társadalmunk keresi a különlegest, mégis háttérbe szorítja azokat. A blogunk célja, hogy megmutassuk, igen is itt vannak velünk, ugyan úgy esznek, isznak, alszanak mint mi. Nem akarjuk megváltani a világot, csak azt, hogy lásd, hogy vannak, hogy voltak 40 éve, 100 éve, vagy előbb, hogy milyenek is ők. Ezek az embercsoportok elfogadnak Téged minden erőfeszítés nélkül. Cserébe ők is azt kérik: Fogadj-L! 

Hogy pontosan kiket? Az anyukádat, még akkor is, ha épp összevesztetek. A tesódat, még akkor is, ha nem jön el érted kocsival. A nénit, aki megy az utcán, és gorombán néz rád. A részeg fickót a villamoson. A káb'szerest a Deákon. Azt a fiatal vak srácot, aki hadonászik a fehér botjával, és rendszerint sípcsonton üt vele, mikor szállsz le a buszról. Azt a két lányt, akit minden nap látsz kézen fogva elmenni az ablakod alatt. A roma kis srácot, aki artikulálatlanul üvölt az utca túloldaláról. A zsidó nénit, aki elátkoz a buszon. A kínais csajt, aki csak annyit tud mondani, hogy eze'öccá'. A pincért, aki rossz kaját hoz ki neked. A TV képernyőjének jobb alsó sarkában lévő jelelő, kb. negyvenes nőt, aki miatt nem látszik, mi történik a képernyő jobb alsó sarkában. Az anyukát, és a 20 éves fiát, akit babakocsiban tol. És engem is, az acélbetétes bakancsommal.  Köszi. (: