Hogyan teheti jobbá egy szuperhős a világot pusztán szavakkal?

„Nem a kultúra alakítja az embert, az ember alakítja a kultúrát.” – Chimamanda Ngozi Adichie

Ma ezzel az idézettel szeretnék indítani. Mielőtt még mindenféle vonatkozásokat levonnánk, szeretném elmagyarázni, hogy mit is jelent ez annak a nőnek, akinek a száját elhagyták e szavak.

Cimamanda Adichie egy nigériai költőnő, aki amellett, hogy elképesztően ír, feminista is. Egy beszédében elhangzik a cikk elején olvasható mondat, amit a költőnő meg is magyaráz a rákövetkező mondataiban. Azt mondja, hogy mindennek az alapja a nevelés. A világon minden területnek sajátos kultúrája van. Vegyük példának a Közel- és Távol-Keletet. Nem kell ott élnünk, sőt nem is kell ellátogatnunk, ahhoz, hogy tudjuk, hogy mekkora különbség van az ott élő emberek mentalitása és mondjuk a mi mentalitásunk között. Mikor egy gyerek megszületik egy közösségbe, akkor –az esetek többségében- ő abban a közösségben, környezetben, kultúrában fog felnőni. Nyilvánvaló, hogy mire felnő, képviselni fogja a saját kultúrája értékeit, normáit, szokásait, viselkedésjegyeit, stb. Ezért nem mondhatjuk, hogy valaki értelmetlen dolgokban hisz, vagy a viselkedése elfogathatatlan, mert ő a nevelkedése folyamatában ezt tanulta normálisnak, és bár az ember képes magán változtatni, csak kevesen szeretnének, hiszen a társadalom belénk neveli az önelfogadást, pedig az önkreálás sokkal fontosab lenne, hiszen az élet lényege a fejlődés, és az élet folyamán elsajátított tudás átadása a következő generációnak. Ezt vigyük át gyógypedagógiai vonatkozásra:

A „fogyatékos ember” elnevezésben a kulcsszó nem az, hogy fogyatékos, hanem az, hogy ember. Egy nem fogyatékos embernek és egy fogyatékos embernek is vannak alapszükségleteik (pl.: táplálkozás, szexualitás, kommunikáció, önkifejezés, állandóság, önbizalom stb.), amelyekre kielégítési kényszert éreznek. Vagyis a fogyatékos embereknek akkora igényük van a szociális kapcsolatok kiépítésére és a lelki világ színességének megismerésére, mint egy nem fogyatékos személynek, ezek többségét viszont csak társas interakciók során érhetjük el. A gyermekek az óvodákban és iskolákban a társas játékok és aktivitások során sajátítják el legtöbb személyiségjegyüket, amik összekeverednek majd azokkal, amik otthon ivódtak be viselkédésükbe. Így fog lassacskán kialakulni a személyiség. Ha a gyermek a személyiségfejlődése folyamán nem találkozik olyan élethelyzettel, ahol egy fogyatékos gyermekkel kell kooperációs munkát végeznie, akkor az ifjúkori éveiben, vagy felnőtté válása után a fogyatékos emberekkel való interakció idegen élethelyzet lesz számára. Úgy érezheti, hogy nem tudja, hogyan viselkedjen az adott helyzetben. Pedig a lényege az egésznek, hogy nincs „adott helyzet”. Nem kell különleges viselkedésformákat elsajátítani ahhoz, hogy társas interakcióba kerüljünk velük. Egyes kultúrákban az, ha egy gyermek fogyatékosnak születik, az szégyen a családra nézve, van ahol a társadalom által épített korlátok miatt a fogyatékos emberek nem tudnak kiteljesedni (nem tudják saját önkreációjukat véghez vinni), nem tudnak teljes életet élni, és van ahol a fogyatékos embereket elismerik egyenlő félként. Ez kultúránként változik. Magyarországra a második típus jellemző. Valamiért a „kultúránk” azt tanítja nekünk, hogy „mindenki törődjön a saját problémájával”, és a következő generáció is ebbe a közfelfogásba fog felnőni.

Összegzésként, ha a gyermekünket úgy neveljük, hogy a fogyatékos embertársaira egyenlő félként tekintsen, esetleg segítünk neki olyan szituációkba kerülni, ahol kapcsolatba kerülhet olyan kortársával, aki valamilyen fogyatékossággal él, akkor minden bizonnyal sikerül olyan férfit vagy nőt nevelnünk belőlle, aki elfogadja azt, ha valaki más (és itt nem kell szigorúan a fogyatékosságra gondolni), és a társadalmi előítéletek megismerése előtt sikerül kialakítani egy szubjektív véleményt az adott embercsoportról.

A mondás, miszerint az alma nem esik messze a fájától, valószínűleg nem igaz abban a kontextusban, amiben mi ismerjük. A gyermek nem azért fog a szüleire hasonlítani, mert a gén állományát tőlük kapta, hanem azért mert a szülő szavait szívta be magába akár egy szivacs, és mindent megjegyzett a pici kis fejében, hiszen a gyermek számára anyu és apu a legeslegnagyobb szuperhős.