A „különös ember” már az ősi eposzokban is megjelenik. Olyan nőkről, férfiakról, gyerekekről van szó, akik észrevehetően különböznek a többi embertől. Az Újszövetségben vakokról, bénákról és különös gyógyulásukról olvashatunk.
A kirekesztés mellett, a fogyatékosok taníthatóságára már az ókori keleti és más jól szervezett kultúrákban is felfigyeltek. A középkorban alapított szerzetesrendek európai kolostoraiban egyre több olyan gyermeket és felnőttet fogadtak be, akiknél testi-lelki gyógyításra volt szükség. Számunkra hozták létre az úgynevezett jobbító intézményeket.
Paul Moor svájci gyógypedagógus szerint a gyógypedagógia semmi más, mint megnehezített körülmények között végzett pedagógiai munka.
1933-ban Tóth Zoltán úgy vélte, hogy a gyógypedagógia fogalmát egyszerű definíciókkal meghatározni nem célszerű, mert a meghatározás nem fejezi ki a fogalom tartalmát, ehelyett a fogalomkör minél tágabb értelemben való kifejtését látta helyesnek.
Jan Daniel Georges nevéhez fűződik a gyógypedagógia fogalmának klasszikus értelmezése.
A gyógypedagógia elnevezést használó első tudományos mű 1861-ben a Lipcsében jelent meg. A címe: Die Heilpadagogik (A Gyógypedagógia). A ma is alapműként számon tartott könyvben a gyógypedagógia fogalma, mint gyógypedagógiai össztudomány használatos.
A gyógypedagógia fogalma tehát klasszikusan egy meghatározott népesség („a nem egészségesek”) pedagógiai eszközökkel történő orvoslására, gyógyítására irányuló tevékenységet és az azt több aspektusból művelő tudományt jelenti.
A gyógypedagógia fogalma a 19. és a 20. század fordulóján terjedt el Európában.
Magyarországon először az 1880-as években találkozunk vele. Frim Jakab tanító honosítja meg. A 19. század végén már hivatalossá válik a gyógypedagógia fogalomhasználat.
Forrás: Dr. Illyés Sándor: Gyógypedagógiai alapismeretek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése