Láthatatlan kiállítás

Szerintem sokan hallottak már erről a kiállításról, szerencsére elég nagy népszerűségnek örvend, de most szeretném megosztani saját élményeimet ezzel kapcsolatban.

Én körülbelül egy éve látogattam el ide, már tudtam, hogy gyógypedagógiai irányban szeretnék továbbtanulni, ezért különösen aktuális volt, de szerintem bárki számára érdekes és elgondolkodtató lehet.

Egyik barátommal becsatlakoztunk egy másik csapathoz és bementünk a sötétbe. Nagyon furcsa és kissé ijesztő is volt, hogy megfosztottak az egyik legfontosabb érzékszervünktől, teljesen el voltunk veszve, sokszor fogalmunk sem volt merre kell menni, hol vagyunk, de szerencsére ott volt velünk egy vak hölgy, aki kísért minket. Amíg mi képtelenek voltunk boldogulni, ő teljesen otthonosan mozgott, hiszen neki ez egyáltalán nem volt új közeg. Magát a kiállítást, és azt, hogy konkrétan milyen szobák vannak ott, nem szeretném lelőni, hátha valakinek még nem volt szerencséje ellátogatni ide, de annak javaslom, hogy ezt minél hamarabb pótolja.

A kísérőnk megosztott velünk praktikákat is, hogy hogyan segíthetünk, ha látunk egy vak embert. Például fontos, hogy nem mi karolunk belé, megragadjuk a karját és elrángatjuk, hanem hagyjuk, hogy ő karoljon belénk, így sokkal jobban tudjuk vezetni. Közlekedési eszközökön, ha van egy szabad hely, ne odalökjük, hogy „Üljél le!”, hanem esetleg tegyük a kezét a székre, majd ő eldönti, hogy le akar-e ülni. A vakvezető kutyát (akármilyen cuki is) ne simogassuk, ne etessük, tekintsünk rá úgy, hogy épp dolgozik, ne zökkentsük ki, neki is eléggé koncentrálnia kell ilyenkor. De ami talán a legfontosabb, ha segíteni akarunk, hogy kommunikáljunk a vakokkal, látássérültekkel! Attól még, hogy nem látnak, az esetek többségében, beszélni tudnak, értik, amit mondunk. Nyugodtan megkérdezhetjük, hogy segíthetünk-e és ha igen, hogyan segíthetünk. Sokszor panaszkodnak arra az emberek, hogy ha segíteni szeretnének, elég kellemetlen választ kapnak és elküldik őket. De gondoljunk bele, milyen lenne nekünk, hogy akárhova megyünk, egyfolytában azt kérdezgetik, hogy „Ne segítsek?” „Hadd segítsek, hiszen te nem látsz!” Ezáltal is folyamatosan emlékeztetve őket „fogyatékosságukra”, arra, hogy ők mások. Vagy ha egy megszokott útvonalon mennek, sokszor számolják a lépéseket és az alapján tudják, hogy mikor merre kell menni, ilyenkor nem valami jó, ha megzavarjuk őket. Van, aki úgy gondolja, hogy jobb, ha nem kérdezzük meg, majd ő szól, ha segítségre szorul, de szerintem nyugodtan megkérdezhetjük, nem tart semmiből, és ha negatív, vagy esetleg ingerült választ kapunk, ne vegyük magunkra, nem ellenünk irányul az ellenségessége, csupán lehet, hogy rossz napja volt.

Megkérdeztük kísérőnktől azt is, hogyan tud fizetni, telefont használni, gépelni. Azt válaszolta, hogy általában külön zsebekbe rakja a pénztárcájában a különböző aprókat, címleteket és az alapján tudja mennyi pénzt adott, viszont a visszajárónál csak tapintására és a pénztáros becsületességére számíthat. Telefonoknál nagyon nagy segítséget jelentenek nekik a modern felolvasóprogramok, amik mindent felolvasnak a telefonból. Gépelésnél pedig meg tudják tanulni, az úgynevezett tízujjas vakírást, amit bármelyikünk elsajátíthat. Az F és J billentyűkön emiatt van kiemelkedő vonal.

Számomra ez egy nagyon jó tapasztalat volt, rengeteg hasznos információt megtudtam a vak/látássérült emberekről. Nagyon elgondolkodtatónak is találtam, vajon milyen lehet azoknak, akiknek nem csak egy órára veszik el a látásukat, hanem egész életükben így élnek. Személy szerint remek ötletnek tartom, hogy ez által kicsit megtapasztalhatjuk a vak emberek életét, ezzel is közelebb kerülünk hozzájuk.